Adventus Domini

Advent első vasárnapjával a hívő ember számára az új egyházi év kezdődött el. A naptári évvel ellentétben az egyházi év nem az idő múlására emlékeztet. Ez az Adventtől Adventig tartó, évről-évre visszatérő időszak másfajta kronológia szerint épül fel, amelyben az Egyház az ünnepeken keresztül újra és újra felidézi Krisztus életét és megváltó művét.

„Az Egyház, mint jóságos és szerető édesanya feladatának tarja, hogy Isteni vőlegényének üdvösséget szerző művét az év folyamán meghatározott napokra szétosztva szent megemlékezéssel megünnepelje… Így tárja elénk az év forgásával Krisztus egész misztériumát, a megtestesüléstől és a születéstől kezdve a mennybemenetelig, és Pünkösdtől egészen az Úr eljövetelének reménykedő boldog várásáig.” (II. Vatikáni Zsinat, Liturgikus Konstitúció, 102.)

Az advent egy latin kifejezés, az Adventus Domini (az Úr eljövetele) rövidítése. A világi köznyelvben is általánosan ismert kifejezés kissé leegyszerűsített fordítása: várakozás, sőt magazinokban, hírességekkel készült interjúkban már megjelent az adventi elcsendesedés fogalma is. Egyik értelmezés sem helytelen, de a hívő ember számára az advent a karácsony örömét megelőző bűnbánati időszakot jelenti. Elcsendesedünk, mert átéljük a „lelki sötétségünket”, a kegyelemre való rászorultságunkat, ily módon az advent lelki előkészületi idő. Így idézve fel az ószövetségi kor, sőt az emberiség kezdetétől Krisztus megszületéséig tartó korszakok várakozását, a bűnbe esett emberiség évezredes vágyakozását a Szabadító eljövetelére. Ez az Isten által a szívekbe elültetett várakozás fogalmazódott meg a próféták írásaiban:

Harmatozzatok, egek, onnan felülről,

és ti, felhők, hullassatok győzelmet!

Nyíljék meg a föld

és teremjen üdvösséget,

és sarjadjon vele szabadulás is.

Én az Úr hozom ezt létre mind!

(Izaiás 45,8)

Vágyakozással teli várakozás az adventi időszak: az Ószövetség várakozása Krisztus első (alázatos) eljövetelére az idők teljességében. A hívő lélek várakozása Krisztus folytonos (lelki) eljövetelére a Karácsonyban és az Egyház várakozása Krisztus második (diadalmas) eljövetelére az utolsó napon.

Az adventi időszakban hagyományosan reggel 6 órakor bemutatott szentmise a Megváltó várásának és a Szűz Mária tiszteletnek a nép által megszeretett és már a középkor óta szokásban lévő megnyilvánulása. A hajnali mise (angyalos mise vagy aranyos mise) a roráte elnevezést a Boldogságos Szűz Mária adventi időben mondott votív miséjének introitusa (Izajás próféta jövendölésének szavai) alapján kapta: „Rorate caeli de super et nubes pluant justum.” (Iz 45,8)

Izaiás próféta

Rorate, Oxford, Szent Alajos templom

Rorate

  

Roráte

A kéklő félhomályban

Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!
(Juhász Gyula)

Szent Cecília - november 22.

Peeter Sion: Szent Cecília angyalokkal

 A Nyugati Egyház egyik legismertebb szentje a III. században élt Rómában, gazdag patrícius család leányaként. Titokban megkeresztelkedett és szüzességi fogadalmat tett. Szülei, a kor szokásai szerint férjhez kívánták adni a vagyonos Valerianus-hoz. Cecília engedelmeskedett szülei akaratának, ám az esküvő estéjén őszintén elmondta férjének, hogy szüzességi fogadalmat tett és szüzességét egy angyal őrzi. Valerianus látni akarta az angyalt, mire azt a választ kapta, hogy láthatja, ha megkeresztelkedik. Valerianus I. Orbán pápa tanítványa lett, megkeresztelkedett és ekkor valóban meglátta az angyalt. 

Madrazo y Kuntz: Szent Cecília temetése

Fivérét, Tiburtiust is elvitte I. Orbán pápához, és ő szintén megkeresztelkedett. A két testvér, a pápa kérésére, elvállalta a vértanúk holttestének eltemetését. A város prefektusának, Almachius-nak tudomására jutott mindez, elfogatta a fivéreket és mindkettőt kivégezték. A kivégzést végrehajtó tiszt, halálukat látva, maga is megtért, és ezért a prefektus őt is kivégeztette. I. Orbán pápa temette el mindhármukat.

Almachius római prefektus ekkor Cecíliát vádolta be, s amikor a lány kitartott hite mellett, sőt védekezése során oly bátran beszélt, hogy a tárgyaláson többen is megtértek, mégis halálra ítélték. Saját házának fürdőjébe zárták, hogy a gőzben megfulladjon, de a forró gőz három napon át sem ártott neki. Hóhért küldtek hát házába, aki háromszor sújtott le Cecília nyakára, de ő mégis még három napig életben maradt és másokat buzdított a megtérésre. Halála előtt vagyonát szétosztotta a szegények között. I. Orbán pápát megkérte, hogy házát alakítsa át templommá. A III. századi lakóház fölé a VI. században épült először templom, melyet I. Paszkál pápa a IX. században átépíttetett és az oltár alatti szarkofágba helyezte Cecília maradványait. 1599-ben felnyitották sírját, és láthatóvá vált romlatlan teste. A jelenlévők elbeszélése alapján alkotta meg Stefano Maderno Cecília szobrát, amely a bazilikában látható.

Stefano Maderno: Szent Cecília

Zsolozsmájának 1. antifonája így kezdődik: Cantantibus organis, Caecilia soli Domino decantabat dicens – „hangszerek zenéje közben Cecília egyedül Istennek énekelt”. A Cantantibus organis szavak alapján lett a szent zene és a zenészek védőszentje.

Orazio: Szent Cecília és az angyal

 A barokk templomok orgonakarzatainak mennyezetképein gyakorta látható, amint Cecília orgonán játszik és énekel, vagy más hangszeren muzsikál, vagy a szentek körében angyali koncertet hallgat.

Orlai Petrich Soma: Szent Cecília

kép1

kép2

kép3

kép4

kép5

Árpád-házi Szent Erzsébet - november 19.

Daniel Gran: Árpád-házi Szent Erzsébet alamizsnát oszt

Magyarországi, Türingiai vagy Marburgi Szent Erzsébet néven is tisztelik világszerte. Két ország (Magyarország és Németország), s három város (Sárospatak, Eisenach és Marburg) vallja magáénak. A szegények, az elesettek, a jótékonykodók és a házastársi hűség védőszentje. A világegyház november 17-én ünnepli.

II. András magyar király (1205-1235) és Gertrudis királyné leánya, a későbbi IV. Béla király testvérhúga Sárospatakon született, 1207-ben. A Magyarország és Türingia közötti szövetségi szerződést megpecsételendő 1211-ben, az akkor négy esztendős magyar királykisasszonyt eljegyezték a türingiai őrgróf még szinten gyermek fiával. Erzsébet ekkor került az Eisenach városa fölé magasodó Wartburg várába, hogy leendő férje otthonában nevelkedjék. Vőlegénye, Hermann halála után annak öccse, az őrgrófi cím örököse, Lajos vette feleségül az akkor tizennégy éves Erzsébetet.

A korabeli legendák és krónikák szövegéből félreérthetetlenül kitűnik a magyar királylány és az ő erkölcsi és hitbéli elvárásaihoz idomuló Lajos egymás iránt érzett őszinte szerelme és házasságuk boldogsága. Lajos őrgróf uralma békésnek, nyugodtnak és igazságosnak bizonyult atyjának erőszakos politikájával összevetve, és ez nagyrészt Erzsébetnek köszönhető. Három gyermekük született: Hermann, Zsófia és Gertrudis. A legenda szerint egy alkalommal, amíg férje távol volt, Erzsébet egy leprás férfit fektetett hitvesi ágyukba. A felháborodott Lajos gróf az ágyasházba rontott, de amikor az ágyhoz lépett, ott nem egy leprást, hanem a megfeszített Krisztust pillantotta meg a hófehér lepedőn. Ekkor kezdeti rosszallása eltűnt és így szólt feleségéhez: "Ilyen vendéget igazás nagykran fektess az ágyamba!" A II. Frigyes német-római császárral kötött szövetség feltételeit teljesítendő, valamint Erzsébet gyóntatójának, Marburgi Konrádnak unszolására Lajos őrgrófnak csatlakoznia kellett a császár keresztes hadjáratához. Így hát 1227 novemberében Lajos útra kelt lovagjaival, hogy Itáliában csatlakozzék a császári sereghez. Az Alpokon való átkelést követően Dél-Itáliában egy ismeretlen járványban ágynak esett, majd néhány nap múlva meghalt.

A szegényeket, a betegeket és az elesetteket addig férje jóváhagyásával istápoló özvegy helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált Wartburg várában. Ebben az időben történet meg a „rózsa csoda”, amikor egy téli estén Erzsébet a szegényekhez indult és a köpenye alatt egy kosár kenyeret akart kicsempészni a várból. Az új őrgróf, aki korábban megtiltotta Erzsébetnek, hogy alamizsnát osszon, megállította és rárivallt: „Mit rejtegetsz a köpenyedben?” „Rózsákat” – hangzott a válasz. Henrik gróf letépte Erzsébet válláról a köpenyt, ám a kosárban valóban gyönyörű rózsák illatoztak. Férje családja elől, Marburgi Konrád tanácsára Marburgba költözött gyermekeivel, ahol ispotályt alapított. Assisi Szent Ferenc életeszményét tette magáévá. Szegénységi fogadalmat tett és élete hátralévő éveit az ispotályban töltötte, nem riadva vissza a legalantasabb munkáktól sem. Ugyancsak gyóntatója tanácsára vezeklő életmódot folytatott, vezeklőövet hordott, ostorozta magát és az önsanyargatás végül felőrölte egészségét. 1231. november 17-én, huszonnégy esztendős korában, súlyos betegen adta vissza lelkét teremtőjének.

Halála után négy évvel IX. Gergely pápa avatta szentté. Édesapja, II. András király még itt e földön örvendhetett annak, hogy leánya oltárra emeltetett.

Árpád-házi Szent Erzsébet apai ágon Prágai Szent Ágnes unokahúga, bátyja, IV. Béla király révén Szent Kinga, Boldog Jolán és Szent Margit nagynénje. Fiatalabb leányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük.

Wartburg vára néhány évszázaddal később a protestantizmus "fellegvára" lesz: Szent Erzsébet egykori lakóhelyének falai között talál menedéket Luther Márton (György barát álnéven) és itt készíti el az Újszövetség első német nyelvű fordítását (1521/22). 

Eisenach városa a zenetörténet egyik legfontosabb helyszíne lesz a XVII. században: itt született ugyanis 1685. március 21-én a valaha élt legnagyobb zeneszerző, Johann Sebastian Bach . Szülőháza ma múzeum és archívum. 

 kép1
kép2
kép3
kép4 (Moritz von Schwindt: A "rózsa-csoda")
kép5 (Liezen-Mayer Sándor: Erzsébet szentté avatása)
kép6
kép7

Mindenszentek ünnepe - november 1.

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban

Mindenszenteket ünnepelve,

akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok,

és magasztalják Isten fiát.

A megdicsőült Egyház (Ecclesia triumphans) ünnepe, latin elnevezése festum Omnium Sanctorum. Az Egyház ezen a napon ünnepli a kanonizált szenteket és mindazokat a megdicsőült lelkeket, akiket a kalendárium név szerint nem említhet meg, éppen megszámlálhatatlan sokaságuk miatt. Ők azok az ismeretlen szentek, akik a hétköznapokban megélték a keresztségben kapott életszentséget, amely egyes szenteknél a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt (sok esetben tömeges és névtelen) vértanúságot vagy éppen a mindennapok keresztjének türelmes hordozását. De ide tartoznak mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba, ahol örvendező szívvel hódolnak Mindenszentek Királynéja, Szűz Mária trónusánál.

Duccio: Madonna a Kisdeddel a szentek társaságában

A szenteket, és különösképpen a mártírokat ünneplése már az egyház első századaiban is megünnepelték. A hitükért mártíromságot szenvedettekről való megemlékezés igénye Diocletianus császár (Kr. u. 284-305) uralkodásának véres keresztényüldözései után jelent meg. A keleti egyházban több dátum is kapcsolódik az ünnephez (május 13, húsvét utáni első péntek, pünkösd utáni első vasárnap). Két keleti egyházatya, a szír Szent Efrém (Kr. u. IV. sz.) és Johannész Chrysostom (Aranyszájú Szent János, Kr. u. V. sz. eleje) említést tesz erről a napról. A nyugati egyházban a pünkösd utáni első vasárnapon emlékeztek meg a szentekről.

Pantheon, Róma

A nyugati egyházban az ünnep dokumentálható kezdete egy templomszenteléshez kapcsolódik. Phokasz császár Kr. u. 609-ben átadta Szent IV. Bonifác pápának a római Pantheon épületét. A pogány Róma egyetlen épségben maradt templomát eredetileg Mars és Vénusz tiszteletére építtette Augustus császár veje, Kr. e. 27-ben. Fontos egybeesés, hogyNagy Heródes király ebben az évben kezdte meg Jeruzsálemben az új Templom építését, és ebben az évben született Isten legszebb Temploma, Szűz Mária. A pápa 609. május 13-án, a Szűzanya, Mindenszentek Királynője, és az összes vértanúk tiszteletére szentelte a Pantheont. Egy nappal korábban 18 feldíszített kocsi hozta ide a katakombákból a vértanúk ereklyéit, és elhelyezték azokat a felszentelendő Vértanúkról elnevezett Mária-templomban.

Lucas és Jan van Eyck: Oltárkép, Gent (részlet)

Másfél évszázaddal később III. Gergely pápa (731-741) az eredeti Szent Péter Bazilikában egy mellékkápolnát szentelt fel a szentek tiszteletére, november 1-én. Szent Béda (megh. 735) feljegyezte, hogy Angliában november 1-én van a szentek ünnepe, és a források hasonló ünnepről számolnak be Salzburg városában is. III. Gergely pápa uralkodása alatt (731-741) kapta az ünnep „a Szent Szűz, minden apostol, vértanú, hitvalló és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes igaz ember elnevezést. Egyházi források tanúsága szerint, az ünnepet IV. Gergely pápa (827-844) helyezte át május 13-ról november 1-re. A pápa kérésére Jámbor Lajos császár (778-840) elrendelte, hogy Mindenszentek ünnepnapja a Szent Római Birodalomban november 1. legyen.

Mindenszentek estéje már halottak napjának vigíliája, ismertebb nevén halottak estéje. A tisztítótűzben szenvedő lelkek számára Mindenszentek napján, 12 órától nyerhető teljes búcsú. A búcsú feltétele: szentáldozás (ha szükséges, szentgyónás is), a Hiszekegy, Miatyánk, Üdvözlégy és Dicsőség elmondása a pápa szándékára.

kép1

kép2

kép3

kép4

Szent Lukács evangélista - október 18.

Lukács (lat. Lucas, valószínűleg a görög Lukanosz személynév latinos formája) személyéről, életének eseményeiről nagyon keveset tudunk, noha írói-történetírói tevékenységét jól ismerjük: két szentírási könyv, egy evangélium és az ősegyház első éveit elbeszélő Apostolok Cselekedeteinek szerzője. A Kr. u. I. század második felében élt és a két könyv (mivel Lukács ismerte és használta Márk evangéliumát) megírása Kr. u. 80-85 körül történhetett. A valószínűleg szír származású pogány ifjúból hellenista műveltségű, az Ószövetségben járatos keresztény író lett, aki Farkasfalvy Dénes megállapítása szerint az evangélisták közül legsikeresebben hajtotta végre a keresztény üzenet „inkulturációját” (vagyis Lukács evangéliuma vezeti be legsikeresebben a keresztény tanítást a hellénista világba).

El Greco: Szent Lukác

Pál tanítványa és orvosa, az apostol megfogalmazásában: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos” (Kol. 5,15). Az Apostolok Cselekedeteinek második részében, az egyes szám első személyben írt szövegrészekben fellelhető adatok alapján kirajzolódik előttünk az evangélista portréja – jóllehet meglehetősen töredékes formában. Lukács részletesen ír Antiokhiáról, azt a benyomást keltve, hogy a várost és lakóit jól ismeri. Joggal feltételezhető tehát, hogy ő maga is ebben a városban nőtt fel, és orvosként is ott dolgozott.

Elképzelhető, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványává szegődött, és általuk ismerte meg az örömhírt. Talán nem tévedünk, hogyha megtérése utáni életrajzát úgy rekonstruáljuk, hogy Lukácsot, mint tanult embert, a tudományos alaposság iránti igény vezette, amikor útra kelt, hogy bejárja és megismerje azokat a helyeket, ahol Jézus tanított. Útja során még találkozhatott a Szűzanyával, de az egykori tanítványok közül is néhánnyal, és a Jézus által meggyógyított betegekkel is. Az így összegyűjtött anyagból, Pál útmutatásával állította össze az evangélium szövegét. Az evangélium előszavában maga Lukács így foglalja össze írói/történetírói módszerét és célját:

¹Mivel már sokan megkísérelték, hogy a köztünk beteljesedett eseményeket leírják, úgy, ²ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, ³jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Teofil, ⁴hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyekre tanítottak. (Lk. 1,1-4)

Velence, Szent Márk Templom

Valóban rengeteg, a másik három evangéliumban nem szereplő adatot, információt gyűjtött össze. A szájhagyomány által megőrzött „epizódokat” Lukács oly módon illesztette be az elbeszélés menetébe, hogy a Márknál és Máténál található szerkezeti felépítést átvéve  és megtartva - Jézus nyilvános működésének két helyszíne, Galilea és Jeruzsálem -, az általa rendszerezett és fontosnak tartott adatokat a két helyszín közé vezető út történetébe illesztette be. Az újszövetségi exegézis egyes kutatói ezt úgy értelmezik, hogy az evangélista nem történeti hitelességű úti beszámolót kívánt írni. Lukács célja az volt, hogy Jézus életét úgy mutassa be, mint az üdvösségre vezető út ősmintáját. A pogány Lukács számára az a legjelentősebb felismerés, hogy Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az Üdvösség. Óriási hangsúlyt kap az evangéliumban az a tény, hogy Jézus állandóan úton van, és állandóan és tudatosan Jeruzsálem felé törekszik. A Simeon által megénekelt egyetemesség az apostolok küldetésében válik teljessé (Lk. 2,32; Ap.Csel. 14,27).

 Szent Pál beszámol arról, hogy Lukács nem hagyta el őt a fogságban, sőt ott van vele a vértanúság előtti órákban: „Csak Lukács van velem” írja Timóteusnak (2Tim. 4,11).

A korai keresztény hagyomány szerint Lukács Akhájában szolgált püspökként, majd Patara városában szenvedett vértanúságot. Földi maradványait 357-ben Konstantinápolyba vitték.

Raffaelo Santi: Szt Lukács a Madonna portréját festi

A középkori legendagyűjtemény, a Legenda Aurea őrzi azt a hagyományt, mely szerint Lukács nemcsak orvos, hanem festő is volt és ő festette (volna) a római S. Maria Maggiore Bazilikában őrzött Mária-képet. A hagyomány alapja talán éppen az, hogy a négy evangélista közül Lukács ír a legtöbbet a Szűzanyáról. Ha tehát nem is ecsettel, de írószerszámával mégis ő „festette” meg számunkra az egyik legszebb Mária-portrét. A hagyomány szerint ugyanis Lukács felkereste a Szűzanyát, aki feltárta előtte a szívében féltő szeretettel őrzött emlékeket. Ez magyarázza, hogy Lukács ír legrészletesebben Jézus gyermekkoráról, s neki köszönhetően maradt fenn Mária hálaimája, a Magnificat, és Zakariás himnusza, a Benedictus.

 

Ábrázolása: a bizánci művészetben sima képű ifjú, a nyugati művészetben göndör hajú, szakállas férfiú, akit írás vagy festés közben ábrázolnak, olykor papi ruhában. Mindig ott van mellette szimbóluma a (szárnyas) bikaborjú. Az aranyművesek, festők, szobrászok, művészek, orvosok, fürdők és kórházak védőszentje.

Dolcinak tulajdonított Szent Lukács-portré,

Forrás: Katolikus Lexikon, Szentek élete, A keresztény művészet lexikona, Farkasfalvy Dénes, Bevezetés az újszövetségi Szentírás könyveihez, Budapest, Szent István Társulat, é.n.)

kép1

kép2

kép3

kép4

kép5

A jó pápa - Boldog XXIII. János

Az egyházon belüli aggiornamento (korszerűsítés, modernizálás, a kor követelményeihez történő igazítás) meghirdetője, a hívek által jó pápaként emlegetett egyházfő 1881. november 25-én Angelo Giuseppe Roncalli néven látta meg a napvilágot egy Sotto il Monte nevű faluban, Bergamo tartományban. A szegény paraszt család 13 gyermeke közül ő volt a negyedik. Az eszes parasztfiú egy falusi osztatlan iskolában kezdte tanulmányait, majd innen került Bergamóba a papi szemináriumba (1892-1900). Tehetségére felfigyeltek elöljárói is és a Római Pápai Szemináriumba küldték, pappá szentelését követően (1904, ugyanebben az évben kapta meg teológiai doktorátusát is) a bergamói püspök titkáraként szolgált (1914-ig) és patrológiát, apologetikát és egyháztörténelmet is tanított a szemináriumban.

1915-ben kapta meg katonai behívóját, kezdetben szanitécként, majd tábori lelkészként szolgált, egészen a háború befejezéséig (1918 decemberében szerelték le).

A háborút követően visszatért a bergamói szemináriumba, lelki vezetőként. 1921-ben szentelték püspökké, majd kinevezték pápai prelátussá. X. Pius pápa Bulgária vizitátorává (címzetes érsekké) nevezte ki, ezzel megkezdődött Roncalli püspök diplomáciai szolgálata. 1934-ben Törökország és Görögország apostoli vikáriusa lett, Isztambulban, majd Athénban kellett a katolikus egyház érdekeit képviselnie. Balkáni szolgálata során óriási diplomáciai tapasztalatra tett szert, és talán éppen itt vált megértővé és toleránssá a más vallású emberek és az „elszakadt keresztények” iránt. 1944. december 22-én igen fontos és kényes feladatot kapott, a Szentszék őt nevezte ki párizsi apostoli nunciusnak. Roncalli nuncius óriási erőfeszítéseket tett a német hadifoglyok sorsának rendezése és a háború utáni tisztogatások civil áldozatainak érdekében. A francia belpolitikába való beavatkozásnak még a látszatát is kerülte, mégis sikerrel oldotta meg a De Gaulle elnök és a Szentszék között kialakuló konfliktust. Erőfeszítéseit a pápa is elismerte, 1952-ben odaítélte Roncallinak a bíborosi méltóságot és kinevezte Velence pátriárkájává (1953-ban foglalta el székét). Velencében – melynek környékéről ő is származott - a hívek szeretete vette körül, plébániáit személyesen vizitálta, híveinek valóban lelki atyja volt, és csak lelkipásztori hivatásának élt.

A XII. Pius pápa halála után összeülő konklávé két legmarkánsabb irányzata Roncalli bíboros személyében látszott megtalálni azt a személyt, akinek pápává választásában meg tudtak egyezni. A 77 éves bíborost, Szent Péter 260. utódját legtöbben „átmeneti” pápának tekintették. A XXIII. János nevet vette fel, egyes vélekedések szerint édesapja iránti tiszteletből, mások szerint azért, hogy XXII. János pápára utalva visszautasítsa az „átmenetiségével” kapcsolatos reményeket.

Alig öt esztendeig tartó szolgálata idején hihetetlenül népszerű volt a hívek körében: mesterkéletlenség, a hívek felé való őszinte odafordulás, nyíltság, lebilincselő közvetlenség, humor, megértő emberszeretet jellemezte. Szeretett váratlanul megjelenni a hívek között, improvizálva, külön felkészülés nélkül mondott beszédei mindig őszinteséget tükröztek. Bár ő maga kedvelte az ünnepélyességet és a liturgia pompáját több évszázados ceremóniát megszüntetett.

Pápasága éveiben látványosan megemelte a bíborosok létszámát, párbeszédet kezdeményezett a keleti blokk kommunista vezetőivel, a keresztény egységet demonstrálva fogadta az anglikán érseket és az orthodox pátriárkát. Tíz személyt szentté, ötöt boldoggá avatott. Nyolc enciklikát bocsátott ki, ezek közül a szociális problémákkal foglalkozó Mater et Magistra (1961), valamint a Pacem in Terris (1963) a legjelentősebb. Ez utóbbiban az igazságon, az igazságosságon, a szereteten és a szabadságon nyugvó nemzetek közötti béke fontosságát fejti ki. Ily módon tehát a Pacem in Terris a világbéke Magna Chartájának tekinthető. A Mater et Magistra körlevél bemutatja, hogy az egyház tanítása alkalmas arra, hogy minden ember számára biztosítsa az emberhez méltó életet. A Grata recordatio (1959) körlevélben a Szűzanya tiszteletére és a rózsafüzér imádkozására buzdított.

Boldog XXIII. János pápa nevének említésekor a keresztény embernek a II. vatikáni zsinat összehívása jut először eszébe. A zsinatot a pápa 1961. december 25-én hívta össze, megkezdésének időpontját 1962. október 11-én jelölte meg. A zsinat megkezdése előtt a pápa Loretóba és Assisibe zarándokolt, hogy a Szűzanya és Assisi Szent Ferenc közbenjárásáért imádkozzék. Megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a zsinat összehívására isteni indítás hatására szánta el magát. A zsinat feladatát az egyház belső életének a modern kori viszonyok és igények szerint történő megújításában jelölte meg. Részletesebben is kitűzte a főbb feladatokat: az isteni kinyilatkoztatást közelebb kell hozni a ma emberéhez, nem a tévedések elítélésére, hanem az egyház tanításának világos, érthető kifejtésére kell helyezni a hangsúlyt, és az igazság szellemében elő kell mozdítani az egyház Krisztustól óhajtott egységét.

A zsinat befejezését a „jó pápa” nem érhette meg. Röviddel az első ülésszak befejezése után, 1963, június 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2000. október 23-án. Nem mennyei születésnapján, nem is boldoggá avatásának napján, hanem az általa összehívott II. vatikáni zsinat megnyitásának napján, október 11-én ünnepeljük. 

(Forrás: itt, Gergely Jenő: A pápaság története, Szánthó Konrád: A katolikus egyház története.)

XXIII. János pápa
Bergamo
Roncalli nuncius Párizsban
A jó pápa
2. vatikáni zsinat
A pápa hívei körében

Assisi Szent Ferenc - október 4.

A kereszténység máig egyik legvonzóbb és legnagyobb hatású szentje, Krisztus dicsőséges Szegénykéje Giovanni Bernardone néven látta meg a napvilágot, 1181-ben, az észak-itáliai Assisiben. Atyja, Pietro Bernardone tekintélyes városi polgár, posztókereskedő, Assisi leggazdagabb embere, aki rajongott a francia nyelvért és kultúráért. Feleséget is Franciahonból hozott, Pica Provence-ból származott, egyetlen gyermeküket a szülők Francesco-nak, „kis franciának” becézték, és ő is ezt a nevet használta.

Noha az iskolai tanulmányokban nem jeleskedett, hibásan bár, de beszélt latinul és franciául, írni azonban alig tudott. Apjánál kitanulta a posztókereskedést, de a gazdag ifjak tékozló, nemtörődöm életét élte. A Perugia elleni háborúban fogságba esett, ahonnan csak egy év múlva jött haza, súlyos betegen. Betegsége ébresztette rá arra, hogy addigi léha életmódjával fel kell hagynia (1202). Ekkor azonban még nem Krisztus felé közelített, hanem lovag akart lenni, a pénz helyett a hírnév vonzotta. 1204-ben álmot látott, melynek hatására feladta lovagi ambícióit. Életmódját gyökeresen megváltoztatta: a város kapuján kívül épített leprás házban mindenféle szolgálatot elvállalt, csendben félrevonult imádkozni, elzarándokolt Rómába, tetteit egyre inkább belső sugallatai irányították.

Giotto: A kereszt csodája

 1205-ben a San Damiano Kápolnában függő feszületről háromszor hallotta Krisztus hívását: „menj, s állítsd helyre Egyházamat, mely, mint látod, romokban van!” Kezdetben gúnyt űztek belőle és bolondnak nézték, atyja visszakövetelte tőle a pénzét. A püspök előtti nyilvános tárgyalás azzal zárult, hogy Franceso ruháit levetve, mezítelenül állt a püspök előtt és így szólt:

Giotto: Ferenc a bíróság előtt

Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: „Atyám, Bernardone!, hanem azt mondom: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben! 

A püspök saját palástját borította az ifjúra, így fedve el annak mezítelenségét. Ferenc ekkor vonult ki a világból, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Eleinte templomokat, kápolnákat állított helyre, vásárokon énekelt. 1209-ben (Szent Mátyás ünnepén, február 4-én) a Porcinkula kápolnában hallott evangéliumi rész (Lk 9,3-5) hatására felkiáltott: „Ez az, amit keresek!” Mezítláb, szürkésbarna ruhában, kötéllel a derekán járta a vidéket és gyógyított, ördögöt űzött, prédikált és halottakat támasztott fel. Kevés idő elteltével tisztelői és követői is akadtak:

Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy Szent Ferenc Atyánk életének minden cselekedetében Krisztushoz hasonlított.
Miként Krisztus nyilvános működésének kezdetén tizenkét apostolt választott, hogy megvetve e világ dolgait kövessék őt a szegénységben és más erényekben; úgy Szent Ferenc is rendjének alapításakor tizenkét társat vett maga mellé, akik a legteljesebb szegénységet vállalták magukra. (Fioretti)

Giotto: A pápai engedély

Első követői és társai Quintavellei Bernát gazdag kereskedő, Cattani Péter jogtudós és Egyed testvér, Majd még kilenc férfiú. Ferenc egy évig oktatta őket, majd kettesével küldte őket prédikálni. Ferenc evangéliumi részletekből állította össze reguláját, melyet 1209/10 fordulóján III. Ince pápa szóban jóváhagyott Rómában, ezzel megszületett az Ordo Fratrum Minorum, a kisebb testvérek rendje. A pápa engedélyezte, hogy az első 12 rendtag prédikálhasson, és feladta nekik a tonzúrát. Ferencet ekkor szentelték diakónussá, nem akart pap lenni. Szigorú életmódot folytattak, nélkülöztek, soha nem fogadtak el egyetlen fillért sem, ám mindig vidámak, egymással szemben szeretetteljesek és figyelmesek voltak. Az emberek velük szembeni gyanakvása bámulattá, majd szeretetté változott. Egyre többen csatlakoztak a testvérekhez – sokan megdöbbentő nyilvános bűnvallomás után, vagyonukat szétosztva a szegények között. Néhány év elteltével a testvérek száma már 5000 körül volt. 1209-24 között járták az apostolok útját, hirdetve a béke, a jóság, a pax et bonum evangéliumát.

Szent Klára beöltöztetésével (1211/12) a Porcinkula kápolnában, elindította a klarisszák rendjét. A pogányok közé vágyott misszióba, de betegsége miatt nem jutott el Palesztinába.

1216-ban III. Honorius pápától megkapta a Porcinkula-búcsú kiváltságát. 1219/20-ban a Szentföldre ment, Damiette mellett a szultánnak prédikált, aki csodálta ezt a rendkívüli embert, de nem tért meg.

1223. június 29-én a Solet annuere pápai bulla jóváhagyta reguláját. A Porcinkula-kápolna mellett alakult meg a rend anyakolostora. Kunyhóikat gallyakból építették, szegénység és egyszerűség jellemezte életüket. A szegénységet tekintette „Krisztus menyasszonyának”, nem követte azonban az eretnek mozgalmakat és nem bírálta a "gazdag Egyházat". Ferenc „nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a Megfeszítettet”. Testvéreivel együtt úgy akartak élni, hogy cselekedeteikben Jézus életét jelenítsék meg az emberek között. Bensőséges, de nem szentimentális viszony fűzte a természethez, baráti módon szólt az állatokhoz. 

Giotto: Szent Ferenc prédikál a madaraknak

Nem csatlakozott egyik eretnek mozgalomhoz sem, testvéreit figyelmeztette, hogy mindenkor tiszteljék a papságot és az Egyházat!

1221-ben megalapította a ferencesek világi rendjét, a Bűnbánók Harmadik Rendje néven.

1223-ban nyitotta meg a rend első teológiai akadémiáját Padovában, melynek élére Antalt nevezte ki. Ebben az évben állította fel az első jászolt.

Giotto: Szent Ferenc megkapja a stigmákat

1226. szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának napján kapta meg a stigmákat. Ő volt az első az Egyház történetében, akivel ez látható formában megtörtént.

1226. október 4-én a testében legyengült Ferenc testvéreitől körülvéve, énekelve adta vissza lelkét Teremtőjének.

Giotto: Szent Ferenc siratása

A 13/14. században, ismeretlen szerzőtől származik és eredetileg latinul íródott, a Fioretti di San Francesco, (olasz, jelentése: "Szent Ferenc virágocskái"). A könyv, amely magyar nyelven Assisi Szent Ferenc virágoskertje címen vált ismertté, Szent Ferenc és első követői életét, tetteit és csodáit beszéli el. Magyarra fordította többek között Erdős Renée (1911), Tormay Cecile (1913), Kőszeghy Mihály (1943) és Éder Zoltán (1913). 

Naphimnusz


Felséges Úr, mindenható s jó mindenek felett!
Tied a dicsőség, dicséret, áldás
és minden tisztelet!
Minden Téged illet, Felség, egyedül
s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk, a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
felséges arcod képmása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok,
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.
Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.
Áldjon, én Uram, húgunk, a Víz,
oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.

Áldjon, én Uram,
minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért,
de tűr és megbocsát szerelmedért.
Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk, a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat,
s adjatok hálát Neki,
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!
(Dsida Jenő fordítása)

Rövid ikonográfia: A subiato-i San Benedetto kolostor Szent Gergely-kápolnájának falán - üveglappal védve - látható Szent Ferenc valószínűleg leghitelesebb portréja, amely még Ferenc életében előtt készülhetett, hiszen a stigmák és a szentek glóriája nélkül ábrázolja. A freskó jobb felső sarkában olvasható a Franciscus név (1. kép). Giotto di Bondone ábrázolásain tűnik fel az idealizált, szakálltalan ábrázolás. A Szent Ferenc életét ábrázoló freskók közül a leghíresebb Giotto két freskó-ciklusa (Assisi, Szent Ferenc Bazilika, 1295k., és Firenze, S, Croce Bardi kápolna, 1320. k).

A barokk festészetben a legelterjedtebb típus, hogy a Megfeszített Krisztus átöleli Ferencet (B. E. Murillo), illetve az a kép, ahogy az elragadtatásában elhanyatló szentet egy angyal támogatja vagy karolja át. A modern festészet szép példája Molnár C. Pál alkotása, amelyen Ferenc a gubbiói farkasnak prédikál.

kép1 
kép2
kép3
kép4
kép5 (madaras)
kép5
kép6
kép7
kép8
kép9

Caravaggio: Szent Ferenc elragadtatása

Október – a Rózsafüzér Királynőjének hónapja

 A rózsafüzér (lat. rosarium), más elnevezéssel olvasó, szentolvasó a Krisztus-központú Mária-tisztelet magánájtatossága.

Vicente Lopez: A Szűz Mária átadja a rózsafüzért Szent Domonkosnak és Szent Katalinnak

A pápák (elsősorban Boldog II. János Pál pápa) által is gyakran ajánlott imádság, amely egyidejűleg kiváló alkalmat ad az elmélkedésre és szemlélődésre: a helyesen imádkozó hívő ajka szóbeli imaként mondja a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, és közben Mária szemszögéből szemléli Jézus életét és a Megváltás titkait.

Van Dyke: Madonna del Rosario

A rózsafüzér elnevezés egy 13. századi legendát idéz fel: egy ciszterci szerzetes gyakran imádkozott 50 Üdvözlégyet. Egy látomásban az imádság szavai rózsákként hagyták el ajkát és rózsakoszorúba fonódtak Mária homloka köré, mintegy megkoronázva a Szent Szüzet. Egy másik, ugyancsak a 13. században keletkezett legenda szerint egy Mária-tisztelő lélek rózsákból kötött koszorút, hogy azzal ékesítse a Szűzanya szobrát. Egy alkalommal egy látomásban azt a figyelmeztetést kapta, hogy a Szent Szűz előtt kedvesebb volna egy másik rózsakoszorú, mégpedig az, amelyet 50 Üdvözlégyből fonnak. Az imádság rózsává változik az Istenanya kezében, s ezekből a rózsákból maga a Szűzanya fonja majd a legszebb koszorút. A rózsafüzér ájtatosság a középkorban alakult ki a nyugati kereszténységben, a zsolozsmát helyettesítő napi imaként. Eleinte különböző anyagból (fa, magok, kövek, üveg) készült golyócskák tagolatlan füzére volt, a Miatyánk számlálására. A mai rózsafüzér formulát Heinrich von Kalkar OCarth (megh. 1408) alakította ki oly módon, hogy minden 10 Üdvözlégy elé egy Miatyánkot tett.

                                                     

Szent Domonkos az albigens eretnekség elleni küzdelmében a Szűzanyához fordult segítségért, aki egy „új és hathatós fegyvert” nyújtott át Domonkosnak: egy rózsafüzért. E népi ájtatosság elterjesztéséért a cisztercita és a domonkos rend különösen sokat tett. A rózsafüzért Alanus de Rupe (14. század vége) osztotta fel örvendetes (színe a fehér), fájdalmas (színe a piros) és dicsőséges (színe az arany) részekre. Boldog II. János Pál pápa a Rózsafüzér Évében (2002), Rosarium Virginis Mariae című apostoli levelében (2002. október 6.) kapcsolta a szentolvasóhoz a világosság titkait. A tizedek után a Fatimai Szűzanya kérésére így imádkozunk:

Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, s vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra!

A diadalmas lepantói csata (1571. október 7), azaz a török felett aratott győzelem emlékére rendelte el V. Pius pápa a Győzelmes Boldogasszony ünnepét. A győzelmet ugyanis a keresztény világ a rózsafüzér imádságnak tulajdonította. Az ünnepet az évszázadok során többször is átnevezték, végül XXIII. János pápa 1960-ban elrendelte, hogy az ünnep hivatalos neve Rózsafüzér Királynője legyen.

A Rózsafüzér Királynőjét ábrázoló festményeken (itt Caravaggio: Madonna rózsafüzérrel és Szent Domonkossal) mindig szerepel Szent Domonkos (vagy Szent Bernát) és Szent Katalin (vagy Limai Szent Róza), amint átveszik a rózsafüzért  a Szűzanyától.

kép1
kép2
kép3
kép4